Cane Corso fajtabemutató 1. rész

Istvanovszki Martin - Luxury Guards kennel | 2021.07.19

Általános információk

A fajta pontos neve: Cane Corso Italiano

FCI fajtacsoport: II-es fajtacsoport - pinscherek, schnauzerek – molosszerek – sváci hegyi- és pásztorkutyák

Származási ország: Olaszország

Testméret: Közepesen nagy méretű.

Súly + magasság (hím/nőstény): Marmagasság: kanok: 64-68 cm, szukák: 60-64 cm / +- 2 cm tűréshatárral. Súly: kanok: 45-50 kg, szukák: 40-45 kg. A súly a kutya magasságával arányosan.

Színkombinációk:

Fekete, szürke, fawn, csíkos. Az FCI által elfogadott színek a fekete, a szürke és a fawn különböző árnyalatai. Ezen színek csíkossága megengedett. A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges, amely nem húzódhat a szem vonala fölé.

Szőrzet:

A szőrzet rövid, erős, fényes és sűrű, szolid aljszőrzettel, amely a hideg időben vastaggá válik.

Jellem:

Multifunkcionális munkakutya.

Ismert fajtamentő alapítvány / menhely:

Noé Cane Corso fajtamentés

 

A fajta kialakulása és történelme

 

Az elmúlásból az FCI-ig

A molosszerek és emberek közös kapcsolata az ókorból gyökeredzik. A molosszer kutyák első említése i.e. harmadik és második évezredre nyúlik vissza. Már az ősi Mezopotámiában is több, molosszer kutyára emlékeztető leletet találtak. Egy sumér szobor ma is a francia Louvreban van kiállítva, amely a fej és test arányait tekintve jól kivehetően a masztiff típusú kutyák csoportjába tartozik. Egy másik lelet egy a kölykeit szoptató molosszer szuka domborműve a Chichago városának múzeumában található.

Ma már a világ számos pontjáról származó különböző korok emlékei bizonyítják a molosszer kutyák és az ember között kapcsolatot, együttélést. Az emberiséggel együtt fejlődve, az éghajlattól, funkcióktól, esetlegesen a tenyésztők preferenciájától függően különféle fajtákra differenciálódva a történelmi molosszer kutyák a mai napig szoros kapcsolatban állnak az emberiséggel. A molosszer kutyák fajtákra való szétválása eredményeként született meg az olasz Cane Corso, amely munkakutyaként a közép és dél-olasz gazdaságokban hivatott funkcióját betölteni. A Cane Corsok feladata elsősorban a farmon élő állatok védelmezése volt. A fajta a 19. században, illetve az első világháború utáni gazdasági fellendülést követően virágzott igazán.

Fernando Casolino a következőt írta: „A fajta aranykorának a 19. századot tekintjük, hisz egészen 1915-ig élte legaktívabb felhasználását, amelyről különböző művészeti ágak és az irodalom is megemlékezik. Az első világháború alatt a mezőgazdaság és az állattenyésztés intenzitása jelentősen csökkent, ahogyan a munkakutyák, így a Cane Corsok iránti igény is. Az 1920 és 1940 közötti két évtized a fajta gyógyulása, felépülése volt. Az állattenyésztés intenzitása megnőtt a Cane Corso kutyák pedig teljes erővel láthatták el korábbi feladataikat, jelenléte ismét gyakorivá vált az országban. A Cane Corso a lakosok számára gyakran csak „kutya” volt, mivel más fajtákat nem ismertek. A kutyák száma hatalmas volt, a tenyésztők így óriási génállományból dolgozhattak, lehetővé téve a saját igényeiknek legjobban megfelelő egyedek kiválasztását.”

A második világháború kezdetével ismét minden megállt, majd befejezte hiába hozott békét az országban, a mezőgazdasági válság folytatódott. A földátalakítás törvényeinek (kb. 1950) és az ipari korszak kezdetének elkerülhetetlen következménye a falusi élet újjáélesztése iránti érdeklődés hanyatlása. Az 51-től 61-ig tartó évtizedben számos gazdaság teljesen megszüntette a tevékenységét és ezen válsághullám tetőzött, amikor a déli lakosság foglalkoztatottsága 75%-ról 57%-ra csökkent. Az ipar gyors fejlődése kiszorította mezőgazdaságban dolgozó embereket. A Cane Corso fajta az érdektelenség miatt elérte a legalacsonyabb, hanyatlási pontját. A modernizáció learatta, amit mások vetettek a sokszor nehéz és szomorú időkben.

Fernando Casolino a következőt írta: „Volt még néhány elszigetelt tanya, ahol a mezőgazdasági tevékenységek még mindig a hagyományos módszerrel folytak, és még ha kevésbé is, de a fajta szeretete okán támogatva, használták a Cane Corso kutyákat. Néhány ember makacs eltökéltsége volt, hogy megmentsék őseink állattenyésztési örökségét. Ezekben az elszigetelt tanyavilágokban kezdődött egy új korszak hajnala a fajta számára. Végig jártam a fajta szülőföldjének utcáit és a Cane Corso még mindig ott volt. Ott volt, ahová mindig is tartozott. Ott volt, ahol először meglátta és megcsodálta Ballotta professzor az 50-es években. Én is ott voltam, ott ahol Bonatti professzor tanulmányozta a fajta morfológiai jellemzőit és gyakorlati használatát. Meg kellett találjam, találkoznom kellett vele, hogy kiragadjam az elmúlásból, mielőtt végleg feledésbe merül. A munkám gondos és alapos információ, illetve adatgyűjtéssel indult, amelyeket Olaszország különböző régióiból kaptam. Célul tűztem ki a fajta újjáélesztését, ezen rögös úton pedig Gandolfi, Sereni és a Malavasi fivérek voltak társaim.”

Hozzájárultak a S.A.C.C. (Societa ’Amatori Cane Corso – az olasz fajtagondozó klub) megalapításához. Giancarlo Malavasi már a fajta rekonstruálásában is részt vett testvérével, jelenleg pedig feleségével Anna Battagliával – az Antico Cerberus kennel alapítójával- végzik közösen munkájukat.”

Az első hírek

Az első szikra, amely újra felkeltette a fajta iránti érdeklődést egy újságcikk volt Paolo Petrellitől. A cikk az ENCI hivatalos folyóiratában az „I Nostri Cani-ban” (Kutyáink) jelent meg 1978-ban.

Ugyanezen év decemberében Paolo Breber írt cikket -szintén az „I Nostri Cani-ban”, amelyben a Pugliaban talált példányokat ismerteti, a december 2-án Bonatti professzortól kapott információk alapján. Bonatti levelében az állt, hogy azok a molosszerek amelyeket Ballotta professzor Puglia vidékein talált, -akinek híres schnauzer tenyésztőként volt szeme a kutyákhoz- rövid szőrűek és megjegyezte, hogy teljesen különböznek a nápolyi masztifftól. Stefano Gandolfi -aki akkor csak 16 éves volt- felvételek és fotók segítségével informálta Brebert, hogy ez az ősi olasz kutyafajta bizonyítottan túlélte mindkét világháborút. Ezen felfedezések felébresztették Gandolfi-ban a fajta rekonstruálásának gondolatát. A projektjének gondolatával a már akkoriban sikereres németjuhász tenyésztő testvéreket Giancarlo és Luciano Malavasit kereste fel. A Malavasi testvéreket lenyűgözték Gandolfi gondolatai a fajta helyreállításával kapcsolatban. Így hárman keresték fel Paolo Breber-t, aki minden birtokában lévő információt megosztott velük a fajtával kapcsolatban. Ezen felül elkísérte őket Apuliába, ahol a fajta első példányait találták és ahol a fajta rekonstrukciójának céljául szolgáló első párosítás létrejött (1975.11.14-én egy Aliot nevű szürke kantól egy Mirak nevű csíkos szukának 7 kölyke született). Később, ebből az alomból egy Brina nevű csíkos szuka lett fedeztetve egy szintén csíkos Picciut nevű kannal. Ebből a párosításból 10 kölyök született, 1978.01.15-én. 1979 szeptemberében Paolo Breber, Stefano Gandolfi és a Malavasi testvérek Apuliába utaztak felfedezni és kiválasztani a fajta rekonstruálásához szükséges első egyedeket.

Az első kapcsolatok

Az első látogatáskor Apuliába a figyelem hat egyedre összpontosult, két kanra és négy szukára a 75-ös és 78-as almokból. Ezen kutyák mind mezomorf testfelépítésűek és középnagy méretűek voltak, valamint jól fejlett izomzattal rendelkeztek. Előkelő, büszke, atletikus egyedek, felesleges tömegtől mentesek, határozott molosszer jegyekkel, teljesen különbözve a nápolyi masztifftól. Ezek az egyedek küllemre nagyon hasonlóak voltak, de mégis kétfelé lehetett őket csoportosítani a fejtípusuk alapján. Alma és Cocab akik 1978-ban születtek Brinától típusos molosszer fejűek voltak ollós harapással. Az anyjuk viszont rövid arcorri résszel és fordítottan ollós harapással rendelkezett.

Gandolfi szerint: „Tipsi -Brina egy másik lánya- arcorri része hosszabb volt, valamivel hosszabb, mint a teljes fej hosszának az egyharmada, harapása pedig szintén fordítottan ollós volt. A feje arányos és nemességet sugárzó, figyelmes, büszke, harmonikus, kompakt szuka volt. A rekonstrukciós program fő szukája”.

A négy szuka mellé választották Tappot -aki szintén Brina fia volt-, egy fawn színű, jól izmolt kant, Breber jóvoltából. A hatos Armando Gentile csíkos kanjával Picciuttal egészült ki, aki Alma, Cocab, Tipsi és Tappo apjával. A fiához hasonlítva típusosabb fejjel bírt, Tipsihez hasonlóan az arcorri része alig volt hosszabb a fej hosszának egyharmad részénél. E kutyák fontos megkülönböztető jellemzője az arcorri rész és a koponya tengelyének enyhe konvergenciája volt.

Rekonstrukció

Már az első utazás során számos nehézség merült fel a kutyák tulajdonosainak kapcsán. A kinológia kultúra teljes hiányában vonakodtak attól, hogy részt vegyenek a fajta rekonstruálásában.

Gandolfi szerint: „A heterogenitás és a következetlenség tovább nehezítette programunk végrehajtását, amely aggodalomra adott okot. 1980 szeptemberében a Brebernél született 17 kölyök sorsából csak 5-öt sikerült nyomon követni. A többi kölyök pásztoroknak lett tartásra felajánlva, akiknél később nyomuk veszett. Csak két szuka, Tipsi és Brina voltak teljes kontroll alatt. Rajtuk kívül még egy kan Dauno -Brina testvére- és az akkor már idős Mirak. Valójában ez még csak az alapköve volt a fajta rekonstrukciójának, az igazi munka csak ezután kezdődött”.

A szituációt és problémákat felismerve Casolino, Gandolfi és a Malavasi testvérek az igazán komoly munka megkezdésének első lépésének azt látták, hogy elsősorban olyan megfelelő helyet kellene találni a kutyáknak, ahol figyelemmel tudják kísérni a fejlődésüket a megfelelő módon tudják tenyésztésbe vonni őket. Ezt a feladatot a Malavasi testvérek vállalták magukra, akik beleegyeztek, hogy helyet biztosítanak a legszükségesebb egyedek számára, vállalva gondozásukat, biztosítva a megfelelő párosításokat, segítve az almok világrahozatalát, nevelve a kölyökkutyákat. Egy alig ismert fajta teljesen bizonytalan sorsának szentelve életüket.

A Malavasi testvéreknek köszönhetően végre elkezdődhetett az igazi munka, amit Gandolfi és Casolino megálmodott. Ezek az emberek határozottsága és kitartása alapozták meg a mai Cane Corso alapjait. 1979 év vége és 1980 januárja között három kutya költözött Mantuába: Tipsi, Brina és Dauno egy fekete kan, amely Breber első almából, az Aliot és Mirak párosításból született.

A szelekció első eredményei

Ez a három kutya -a szűk génállománnyal kapcsolatos nehézség ellenére- szilárdította meg azt a felépítést, típust, karaktert, amelyek megadták a mai modern Cane Corso alapjait. A szelektált példányok kiemelkedőek voltak azon tulajdonságokban, amelyek megtalálhatóak a mai modern Cane Corsoban. Kiváltképp a két fekete testvérpár, amely a Dauno és Tipsi párosításból született Malavasi és Battaglia kennelében (mai nevén Antico Cerberus). Basir -akinek Casolino lett a gazdája- lett a standard modellje a fajtának és Bulan -aki Gianantonio Serenihez került-, aki egy szintén bizonyított, kiváló fedezőkanná vált. A szürke kan Aliot és a csíkos szuka Babak a Malavasi testvérektől Michele Angiolillohoz kerültek.

 

Ébredés

1983 október 18-a történelmi nap volt a fajta életében. Az első alkalom, hogy összegyűlt a fajta szerelmeseinek egy kisebb csoportja egy kiállítás keretein belül. Összesen 12 kutya lett nevezve, akik alapos elbírálására az állatorvos és küllembíró Dr. Giovanni Venturát kérték fel. Majdnem minden nevezett kutya szoros előreharapással és konvergáló fejsíkokkal rendelkezett. A kanok átlag testsúlya 47 kg, míg a szukáké 38 kg volt. A legtöbbjük szőrzetének színe fekete, csíkos, fawn vagy pedig szürke volt. A nevezett kutyák jól izmoltak voltak, atletikus felépítésűek, erőteljes kocka fejjel. Ugyanezen a napon alakult meg hivatalosan a S.A.C.C. melynek székhelye Mantua lett.


Elnök: Stefano Gandolfi
Alelnök: Paolo Breber és Luciano Malavasi
Titkár: Fernando Casolino
Pénzügy: Giancarlo Malavasi
Vállalatvezető: Gianantonio Sereni
Alapítók: M.Angiolillo, N.Anselmi, D.Baldassari, G.Bonatti, C.Bondavalli, B.Bonfanti, P.Breber, P.Buzzi, F.Casolino, G.Gallini, S.Gandolfi, G.Malavasi, L.Malavasi, G.Mauro, G.Monfardini, S.Nardi, G.Sereni, V.Suffritti, A.Tellini, G.Ventura.


1985 fő feladata a kinológusokkal, küllembírókkal és az ENCI-vel (az olasz kennel klub) való kapcsolatépítés, hogy Casolino beadhassa fajta elismertetésének kérelmét.

1985 június 16-án tartották meg az első hivatalos találkozót a S.A.C.C. és az ENCI között. Az ENCI-t négy küllembíró, Franco Bonetti, Antonio Morsiani, Mario Perricone és Claudio Bussadori képviselte. A találkozón 10 Cane Corso lett bemutatva, amelyek felkeltették az ENCI figyelmét, így 1985 november 3-án Mantuában megrendezésre kerülhetett a S.A.C.C. által szervezett első fajtaspecifikus klubkiállítás is, a Raduno di Riazza. A klubkiállításon Barbati, Mentasti, Morsiani, Quadri, Perricone, Vandoni és Venture bíráltak.

Ez után vált megvalósíthatóvá a fajta elismertetése, amely egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Többek között a molosszer specialista küllembírók Mario Perricone és Antonio Morsiani is nagy érdeklődést mutattak a fajta iránt.

1986-ban Casolino, Malavasi, Sereni és Gandolfi délre utaztak, hogy az előzőleg szelektált kutyák vérvonalából új egyedeket hozzanak. A fajta szerelmeseinek munkájának köszönhetően közel harminc új kutyát tudtak hozni Puglia, Umbria, és Sziciliából, tizenegy különböző vérvonalból.
Másfél év alatt a S.A.C.C. lehetővé tette a társadalommal közösen történő gyümölcsöző együttműködést Pugliában és Sziciliában, így a megfelelő szelekció lehetővé vált a mantuai központon túl is.

A déli régiók és a mantuai központ közötti együttműködés és kapcsolat elsőszámú embere, a fajtaszerelmes Vito Indivieri (Del Dyrium kennel) lett. Morsiani barátja Indivieri Pugliában élt és kereskedőként értékes tapasztalatokra és információkra tett szert útjai során.
Sziciliában Giovanni Tumminelli vállalt hasonló elkötelezettséget, aki részt vett a történelmi információk és dokumentációk felkutatásában a fajtával kapcsolatban.

Ezen emberek 1979 óta tartó kemény és áldozatos munkájának köszönhetően lehetővé vált Dr. Morsiani számára, hogy megszülethessen az első hivatalos Cane Corso fajtastandard, amely prototípusának Basirt választotta.

A fajta elismertetése

A rengeteget utazás, csalódás, siker, kétség, bizakodás, nyolc kemény munkával töltött év után 1987 novemberében elérkezett az első lépcső a fajta elismertetésében, az ENCI megbízza Dr. Antonio Morsianit a fajtastandard elkészítésével.  

Az 1988-ban Milanoban, Firenzében és Bariban rendezett kiállításokon Morsiani, Perricone és Vandoni ötven, Vito Indivieri útjai során regisztrált Cane Corsot bírálhattak. 1990 november 25-én a veronai Európa Kiállításon tizenöt Cane Corso képviselte a fajtát a Best in Show ringben, amely így a fajta első nemzetközi szereplését is jelentette.

Ugyanebben az időben Vittorio Dagradi professzort jóvoltából létrejött egy nyílt könyv, amelybe bekerült minden a fajtastandardnak megfelelő felnőtt példány. A prototípus Basir volt, a könyvet Dr. Antonio Morsiani szerkesztette.

1993 szeptemberében közel száz Cane Corso került lebírálásra a lombardiai kiállításon. A bírók Bernini, Bonetti és Vandoni voltak.

1994 január 20-án an ENCI hivatalosan elismerte a fajta önállóságát. A Cane Corso lett a 14. önálló olasz fajta.


Antiqua Fortis Europa

Antiqua Fortis Europa.

 

A név eredete

Sok embernek először talán Korzika szigete jutna eszébe, de a fajtának ehhez semmi köze.

A "corso" szó vonatkoztatása kizárólag Dél-Olaszország bizonyos nyelvjárásaihoz tartozik. Ennek a szónak a pontos etimológiáját senki sem ismeri. Többen próbálták megtalálni, és feltevéseik, bár csak feltevések, meggyőzően észszerűek és különböző nézőpontokból kiindulva hasonló álláspontra jutnak.

A "Cane Corso" kifejezést az 1100-as évek körül kezdték el az atletikus felépítésű molosszerekkel társítani. A Cane Corso lényegében egy melléknév volt, amely végül a későbbiekben egy főnévvé vált. Bár a kifejezés etimológiája vitatható, számos érvényes hipotézis létezik az alkalmazására vonatkozóan. A Cane olaszul még ma is kutyát jelent, a latin canis szóból származik. Szintén latin szó a cohors, amely testőrt jelent. Cohors practoria (Caesar): a hadvezér testőrsége; cohors regia (Livius): a király testőrsége, cohors scortum (Cicero): védelmező, kísérő.

A corsus egy ókori olasz provinciális melléknév, amely robusztusnak fordítható.

Dr. Flavio Bruno elmondja: "A "corzo" vagy "corso" kifejezés valószínűleg a latin cohortiumból származik, a cohors, cohortis szó genitivus többes számából. Dr. Bruno kiemelkedő munkája felelős azért, hogy rendelkezésünkre álljon, amit a Cane Corso név eredetéről tudunk.

Az irodalomban

Dr. Paolo Breber, akinek felbecsülhetetlen munkája nélkül nem írhatnánk a Cane Corso fajtáról jelen időben, saját hipotézisét kínálja fel a Girardon: "Il cane nella storia e nella civilta del mondo" című művében -a kutya a történelemben és a világ civilizációjában-. „ A 18. századig a szarvas és a vaddisznó vadászatában a legfontosabb szerepet az úgynevezett "da corpo" dán dogoknak tartották fenn, amelyek a vadat a fülénél megragadva támadták meg. Meg kell őket különböztetnünk az úgynevezett „da camera” dán dogoktól, amelyeket az úr a hálószobájában tartott, hogy megvédje magát az esetleges támadásoktól”. Ha figyelembe vesszük, hogy kutyákat még mindig a fent említett módon használják a vaddisznóvadászatra, hogy a Corso szó a francia corps szóból eredhet, azaz olaszul corpo (test) ha azt is figyelembe vesszük, hogy a fajtát Foggiában Cane da Corsonak nevezik, mindezek miatt Girardon szavaira hivatkozhatunk. Az ok, amiért a kutyát így nevezik, talán abban rejlik, hogy a vadászott állattal „corpo a corpo” (kézitusa) hadakozik. Ez különbözik a falka többi kutyájától, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a nyomokat kövessék, és a zsákmányt üldözzék".

A "Cane Corso" az idők folyamán különböző olasz szótárakban, versekben és vadászkrónikákban is megjelent. A legkorábbi irodalmi hivatkozás a Cane Corso kifejezésre, amelyet találtak, a Renzo Carosio által írt cikkben található, amely 1862-ben kelt dokumentumok alapján készült. A cikk témája a Triburco várának 1138-as ostroma. Az elsők, akik útnak indultak, hogy megbosszulják a szörnyű gyalázatot, Montopoli lakosai voltak, akikről a történelem bátor harcosokként emlékszik. Mindannyian Cane Corsokkal voltak ellátva saját és a föld védelmének érdekében, ezért nevezték őket Corsarinak. A cikk leírja továbbá, hogy a Corsok milyen kíméletlenül harcoltak. Ezek a nagytestű kutyák a támadás során igazi mészárosok voltak, mert a hosszú ideig tartó élelemhiány még agresszívabbá tette őket. A lázadóknak menekülniük kellett, és végül el kellett hagyniuk a várat, mert a Montopolesiak véletlenül felfedeztek egy titkos átjárót, amely az erőd belsejébe vezetett, és amelyen keresztül néhány napokig éheztetett Cane Corsot, bejutottak az erődbe. Amikor meglátták Triburco lakóit, már olyan szinten éheztek, hogy rárontottak az ott lévő emberekre. A kimerült védők annyira megijedtek, hogy feladták a harcot, és a Farfa folyó vizében kerestek kiutat. Ez az utalás azért fontos, mert kapcsolatot teremt a római canis pugnace és a Cane Corso között. Bizonyítékok támasztják alá, hogy Augustus idején egy Caius Asinius Pollionis nevű római hadvezérnek volt egy villája a mai Montopoli területén. A római területfelosztás nyomai még ma is láthatók. Érdekes, hogy olyan istállókat találtak, amelyek túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy felálljanak bennük és nem alkalmasak sertések, juhok vagy tehenek számára. A bejáratok és az arányok azonban nagyon hasonlítanak a pompeji amfiteátrumban tartott játékok során az állatok elhelyezésére használt bódékhoz.

Ismét Dr. Breber kutatásaira hivatkozhatunk: "Egy barátom rámutatott a legősibb és legteljesebb hivatkozásra. Egy heraldikai könyvben található, amelynek története és címere révén a corso kifejezést egy meghatározott morfológiai típussal kötik össze. Monaldeschi, az 1238-as és az azt követő évekből származó jegyzetfüzetében a Colonnesi család javára Berardo di Evangelista Corso által végrehajtott bátorságokról tesz említést. Monaldeschi itt bizonyítja, hogy ezt a családot előbb de' Berardi, majd de' Evangelisti, később pedig de' Corsi néven emlegetik, holott ez ugyanaz a család volt. A de'Corsi vezetéknevet a Popolo Romano adta nekik, aki Evangelista kötelességében tanúsított bátorsága miatt adományozta nekik ezt a nevet és a címert egy ugrásra készülő Cane Corsoval. A szöveget egy címer kíséri, amelyen egyértelműen felismerjük a kutya képét. Ez az értékes bizonyíték lehetővé teszi, hogy ne okozzon zavart morfológiai típus, amelyet a Cane Corsohoz kell társítani, valahányszor az történelmi szövegekben megjelenik".

Niccolo Machiavelli (1469-1527) a Cane Corsot egy befejezetlen versében -L'Asino (A szamár) - használja, amelyben a fajta megjelenik: „Megláttam egy ravasz rókát, miközben egy Cane Corso üvöltötte a holdat”.

Teofilo Folegno (1491-1544) a "corso" szót használja a vadász által megsebesített oroszlánnal harcoló kutyafajta leírására.

Az ikonográfiai bizonyítékok arra utalnak, hogy a Cane Corso típusú kutyát hagyományosan a medve ellen használták. Érdekes módon azonban Folegno a corso kutyát az oroszlánnal szembe helyezi. 

Általánosságban úgy gondolták, hogy a molosszer kutyákat kizárólagosan erre a célra használták.

Konrad von Gessner (1514-1564) Historia Animalium, De Quadrupedibus című művében a következőt írta: "Korzikán vad kutyák élnek, amelyek bátran üldöznek és elkapnak bármilyen állatot. Azokat kell előnyben részesíteni, amelyeknek impozáns pofájuk van, széles fejük, felső állkapcsuk az alsó fölé ér, vöröses szemük, tág orrlyukaik, amelyek mintha füstöt eregetnének, éles fogaik, robosztus nyakuk és széles mellkasuk; úgy mennek előre, mint az oroszlánok, vájt lábukkal és hatalmas mancsaikkal. Karmaik kemények és úgy íveltek, hogy jobban megtapadnak a préda üldözése közben. Ezzel a kutyafajtával a vadászoknak könnyű elkapni és elejteni a vadat. Olaszországban és mindenekelőtt Rómában azt mondják, hogy a corsi kutyákat vaddisznók és vadbikák ellen használják. A mastino hatalmas, nagyobb, mint a corso. Szerintem nem azért tartják, mert vakmerően támad, hanem mert olyan energikus a szorítása, és soha nem akarja elengedni a prédát. Különben is, úgy hallottam, hogyha egy vaddisznóba vagy bikába fúrja a fogait, nem lehet elválasztani tőle anélkül, hogy a vadász határozottan közbe ne avatkozna."

Ez a részlet azért fontos, mert különbséget tesz a mastino és a corso között. A mastino a préda lefogásában, míg a corso az üldözésben is hatékony.

Tito Giovanni Scandiano a „Poem of the hunt-ban” (1556) azt írja, hogy a Cane Corso a hagyományos felhasználása a vaddisznók, medvék, és farkasok lefogása volt.

A "Leporea" (1628) című rövid versben, amelyet Cardinale Scipione tiszteletére írt: "Itt a vak kopók és corsi kutyák, veszett vadsággal felfegyverkezve támadnak farkasokra, oroszlánokra és medvékre, látni fogod, hogy a vadászok hazatérnek az ő...".

Erasmo di Valvason La Caccia (A vadászat, 1591) című versében tömör leírást ad az olasz molosszer kutya atletikusabb változatáról. "Az agárhoz hasonlóan ügyesnek és gyorsnak kell lennie, de robusztusabb és nagyobbnak kell lennie, de ne legyen olyan nehéz vagy nagy tömegtől elnehezített, hogy megnehezítse a légzését. Bővelkedik erős csontokban, és könnyen megharagszik, kemény és büszke". Ez még a mai mércével mérve is találó leírása a fajtának.

Danilo Mainardi, az ENCI bírája 1989-ben újságcikket írt arról, amit Leonardo Sciascia, a híres szicíliai író írt „Occhio di Capra” (A kecske szeme) című művében. Érdekes módon ez lényegében egy szótár Racalmuto, egy Palermótól 90 km-re délnyugatra fekvő szicíliai város dialektusáról. A „barraggiedru-t” olvasva megtudható, hogy Ill. Károly 1750. november 30-án kiadott rendeletével megtiltotta a rendőröknek a Cane Corso használatát a bűnözők üldözésére.

Novaréban (1805-1815) Agogna megyei prefektúra a következő rendeletet hozta:  "Elrendeljük, hogy a Cane Corso és a tüzes vérmérsékletű kutyák tulajdonosai, még ha nem is provokálták őket, biztonságosan kikötve tartsák őket a házukban, hogy senkit semmilyen módon ne bánthassanak".

Úgy tűnik, e rendelet és a racalmutói események alapján, Dél-Olaszországban a 19. század elején kezdték el gyakorolni.

Mina Palumbo a „Szicília emlősei” (1868) című művében a következőt írja a fajtáról: "Tompa, rövid fej, nagyon nagy pofa, lelógó fülek, szürke bőr fekete ferde csíkokkal, kevés intelligencia, Catania, Petralia Sottana, Castelbuono, Palermo". Az igazat megvallva, érdekes leírása egy csíkos Cane Corsonak, a fajta intelligenciájára vonatkozó értékelésével azonban vitatkozhatnánk.

Elementi di Storia Naturale (A természetrajz elemei) G. Ombonitól (Milánó, 1852): "A cane corso csíkos, hasonlít a vérebekre és őrzésre használják".

Az olasz nyelv szótárában N. Zingarelli-től (1922) találjuk a következő meghatározást: "Corso, nagy és vad kutya fajta, fekete szőrrel".

Tartományi dialektusok

Molise-ban a "corzi" vagy "corsi" kifejezést többször alkalmazták a hozzá tartozó leírással: rövid szőrű molosszer, temperamentumosabb, mint az abruzzói masztiff, használták őket, mint a "cani da corte" (udvari kutyák), illetve, mint "cani da presa" (lefogó kutyák) a nagyvad vadászatban is.

A Cane Corso név számunkra önmagában is egyfajta szájhagyomány. Elmondja, hogy mi ez a fajta, és mire használták, sőt, azt is, hogy honnan származik. Annyira beleivódott azokba, akiket szolgált, hogy szinte kulturális ikonná vált a dél-olasz vidék számára.

A Cane Corsot olyan nagyra becsülték és olyan nagyra tartották, hogy nevéhez több metafora is kapcsolódik: Cane Corso, büszke megjelenésű és tartású ember.

"Je'nu cors”, így jellemez egy idős paraszt egy olyan fiatalembert, aki erkölcsös volt és erős fizikummal rendelkezett.

Szicíliai közmondás: "A cani corsi nun ci diri "ngirri", vagyis "ne hergeld azt, aki már eleve ingerlékeny".

Giovanni Verga a Malavoglia (Rossz akarat, 1881) című művében azt mondja: „rosszabbul harap, mint egy Cane Corso.”

Tomasseo a szótárában a következő metaforát: "A Cane Corso, egy ember, büszke megjelenésű és viselkedésű ember".

Az Abrususe / Molisano szótár (Róma 1968) tartalmazza a "corzo" kifejezést, amelyet a campobassói dialektusban a "házőrző kutya" megjelölésére használnak.

A "Lasserisi jiri cum un Cani Corsu" fordításban azt jelenti: "erőszakkal ráveti magát valamire".

 

Luxury Guards Apocalypse - „Előkelő, büszke, atletikus egyedek, felesleges tömegtől mentesek, határozott molosszer jegyekkel, teljesen különbözve a nápolyi masztifftól.”

 

Luxury Guards Apocalypse - „Előkelő, büszke, atletikus egyedek, felesleges tömegtől mentesek, határozott molosszer jegyekkel, teljesen különbözve a nápolyi masztifftól.”



 A fajta morfológiája

A Cane Corso méretét tekintve közép – nagyméretű molosszer típusú kutya. Impozáns, atletikus, mezomorf felépítése eleganciát kölcsönöz számára, jól fejlett izomzata erőt sugall. Felesleges tömegtől mentes. Tekintete élénk, átható, mély és intenzív.

Morfológiai szempontból jól elkülöníthető minden más fajtától. Egy igazán multifunkcionális munkakutya, amely esetében abszolút elmondható, hogy a forma követi a funkcionalitást. A koponya és az arcorri rész enyhe konvergenciája az orr hegyénél találkozik, amely a Cane Corso egyik alapvető jellemzője. A természetes jármódja a megnyújtott ügető mozgás, kiegyensúlyozott, könnyed, mintha vízen lebegne. Három alapszíne a fekete, a szürke és a fawn. Az alapszínek lehetnek csíkos mintázatúak. Tradicionálisan a fülét és farkát is vágták.

 

Színek és babonák

A Cane Corso különféle színekben és azok különböző árnyalataiban jelent meg a történelem során. A fajta rekonstrukciója alatt három alapszínt azonosítottak és egyiket sem részesítették előnyben a másikkal szemben. A mai modern társadalom esetében már egészen biztosan máshogyan lenne.

A Cane Corso fajta szerencséjére ez nem volt szempont a dél-olasz vidéken, amely a fajta üdvösségének bástyája volt.

Az alapszínek a fekete, szürke és a fawn. Az alapszínek lehetnek csíkos mintázatúak. A három alapszín és azok különböző árnyalatai megjelennek az ikonográfiai örökségeken is.

Számos babonát tulajdonítottak a szőrzet színének és ebből adódóan a kutya különlegességének. Olyannyira, hogy bizonyos „törzsek” azonos funkcióra azonos színű kutyákat hoztak létre. Ezek a törzsek provinciális jellegűek voltak, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a régiók társadalmi és gazdasági tevékenységeihez. A Cane Corso fellendülését megelőző években Dél-Olaszország népe természeténél fogva bizalmatlan volt az idegenekkel szemben, történelmileg semmi jó nem származott tőlük.

Féltve őrizték tenyészállományukat -valamint vadászati és kiképzési technikáikat-, így lényegében a földrajzi vonaltenyésztés filozófiáját folytatták. Soha nem értékesítették vagy cserélték el kölykeiket. Amelyek hasznosnak bizonyultak megtartották, amelyek nem, azokat „eltüntették”. Ezek a tartományokban kialakított Cane Corso vonalak funkcionális eszközei voltak a különböző regionális szakmáknak.

A disznó és kecskepásztorok a fekete kutyákat részesítették előnyben. Ennek az oka egyszerű volt, könnyebb volt megkülönböztetni őket a fehér vagy rózsaszínű sertéstől. Ugyanez vonatkozott a pásztorokra is, ők szintén a fekete vagy csíkos kutyákat preferálták. Az öreg olasz cowboyok is ezeket a színeket választották, akik a félig vad lovak állományaival dolgoztak. A fekete vagy csíkos kutyák könnyedén beleolvadtak a környezetükbe, az álcájuk lehetővé tette számukra, hogy meglepetésszerűen csapjanak le a ragadozókra, vagy a rossz szándékú emberekre.
A vadászatra használt Cane Corsok általában csíkosak vagy fekete maszkos fawn színűek voltak, amely megkönnyítette a meridone (Dél-Olaszország) növényzetében való rejtőzködést. Erős, határozott jellemű kutyák voltak. Egyes régiókban „dogo-ként” emlegették őket.

Egy babona szerint az orrnyergen megjelenő fehér csík különösen erős vadászösztönt jelentett és óriási becsben tartották ezeket a kutyákat.

Borzra vadászni csak éjszaka lehetett – lehetőleg este 10 óra után-, hogy az állatnak elegendő ideje legyen elmerészkednie az odújától. A fawn színű kutyákat leginkább itt alkalmazták vadászatra, mivel a sötétben lehetetlen lett volna megkülönböztetni egy csíkos kutyát a borztól.

A Cane Corso változatos tehetségét és felhasználhatóságát talán a masseria aknázta ki legjobban, itt ragyoghatott a fajta igazán. Minden egyes képessége fontos szerepet játszott ebben a mini társadalomban, ahol a Cane Corso volt az úr. Nappal láncon tartották, éjszaka szabadon engedték, hogy megvédje a javakat a két és négylábú betolakodóktól.

A sertéstenyésztésben nélkülözhetetlen volt. A fülénél vagy orránál fogva tette cselekvőképtelenné a kocát, így lehetővé téve a gazdának, hogy elvegye tőle a malacokat. A tapasztalt kutyákat a bika kasztrálásánál is alkalmazták. Itt is gyakorolhatta a már korábbról ismert technikát, amíg a gazda elvégezte a beavatkozást. Hónapokkal később ezt a gyakorlatot megismételték, amikor a bika levágásra került.

Úgy gondolom, hogy tudnod kell honnan jöttél ahhoz, hogy tudd hová tartasz, szóval most már, hogy tudjuk honnan jött a Cane Corso, fordítsuk figyelmünket a jelennek.

 

Luxury Guards Atlas Rise (tulajdonos: Baranyai Péter) – „Egy babona szerint az orrnyergen megjelenő fehér csík különösen erős vadászösztönt jelentett és óriási becsben tartották ezeket a kutyákat.”

 

Luxury Guards Atlas Rise (tulajdonos: Baranyai Péter) – „Egy babona szerint az orrnyergen megjelenő fehér csík különösen erős vadászösztönt jelentett és óriási becsben tartották ezeket a kutyákat.”

 

A Cane Corso fajtastandard a következőt írja:

Az elfogadható és elismert színek a fekete, a szürke és a fawn különböző árnyalatai. Ezen színek csíkossága megengedett. A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges, amely nem húzódhat a szem vonala fölé. Fehér folt megengedett a mellkason, a torkon, az állon, a lábszár hátsó részén és a lábujjakon. A szőrzet rövid, erős, fényes és sűrű. Aljszőrzete szolid, amely a hideg időben sűrűbbé válik, megvastagszik. A Cane Corso nem rendelkezhet olyan rövid szőrzettel, mint a boxer. A szőrzete valamivel hosszabb és lényegesen sűrűbb a hidegebb éghajlatokon, hogy megvédje őt a környezeti hatásoktól.

Dr. Paolo Breber a következőt írta 2003-ban: „Amit érdekesnek találtam az a szőrzet. A szőrzet, amely rövid -de nem túl rövid- és vastag, szinte olyan, mint a sörte. A test mentén sima, sehol sem szétálló. A kutyának télen sűrű aljszőrzete van, amely nyilvánvalóan a szabadtéri léthez való alkalmazkodókészséget bizonyítja. A szőrzete nem olyan rövid és bársonyos, mint a boxeré vagy a dobermanné.

A régi motorosok ezt a szőrzetet „tehénszőrnek” hívták. A szőrzet nem mondható puha tapintásúnak. A szürke kutyáknál a szőrzet általában kevésbé sűrű. Annak ellenére, hogy a Cane Corso erős aljszőrzettel van felfegyverkezve, nincs felkészülve arra, hogy a nagy hidegekben a szabad ég alatt, fedél nélkül éljen.

Konklúzió:
A Cane Corso gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, a dél-olasz hátország apró kis szegleteiben élték túl az idő megpróbáltatásait. Egy féltve őrzött titok, amelyet a legnagyobb becsben tartottak és meghatározó szerepet vállalt a meridone társadalmi és gazdasági helyzetének bonyolult részeként. A Cane Corso egyedülálló abban a tekintetben, hogy szépsége megannyi gyönyörű árnyalatban, tónusban és színben jelenik meg. A fajta nem korlátozódik egy meghatározott színmintára, vagy néhány színre. Az igazi szépsége számomra azonban az, hogy a sokfélesége az ember számára pótolhatatlan segítség volt.

Bizonyítva, hogy a Cane Corso esetében igaz az öreg mondás, miszerint „a forma követi a funkciót…”

Érdekesség: a Cane Corso fajtában nincsen olyan keresztezési lehetőség, amely biztosítani tudja szín tekintetében egy alom egységességét.

Például két csíkos szülő keresztezése azt eredményezi, hogy a születendő kölykök 60% eséllyel csíkosak lesznek. A fekete csíkos szülők keresztezésekor az alomban lévő fekete csíkos kölyökkutyák száma valószínűleg kevesebb lesz, mint a teljes alom fele, de az utódok többsége csíkos színű marad, de más alapszínű csíkosság formájában.

 

Formentino, egy tévedés sikere.

A fajta rajongói a formentino szót, mint egy Cane Corso színvariáció ismerik és használják. Rendszerint a fekete maszkkal rendelkező fawn kutyákat fulvonak, a szürke maszkos fawn kutyákat pedig formentinonak nevezik. Ennek a melléknévnek a mai, a köznyelvben ismert használata azonban két okból kifolyólag is helytelen. Lássuk hogyan is terjedt el ez a nagyon népszerű, de pontatlan kifejezés.

Az első ok az, hogy az összes releváns állattenyészettel és mezőgazdasággal kapcsolatos feljegyzésben, a formentino kifejezést általánosságban olyan kutyákra használták, amelyek szőrzete a búza aranyló színére és annak világosabb, illetve sötétebb árnyalataira emlékeztetett.

Azt a tényt, hogy a helyes kifejezés FROMENTÍNO és nem formentino az olasz nyelv leghitelesebb szótárai igazolják és bizonyítják.

Egy pár példa:

Treccani szótár: fromentíno agg. (der.of fromento, variant ant. of wheat) – blonde (propr. which has the golden color of wheat) used to describe the light sauro hair coat of cattle

Hoepli szótár: fromentino (fro-men-tí-no) agg. ZOOTECH. Golden blond, describing the hair coat of some cattle breeds.

De Mauro szótár: fromentino (fro’men’t’ agg. TS zoot. describing the coat of some cattle breeds, light blond, similar tot he color of wheat).

Ez alapján egyértelmű, hogy a gazdaságokban használt „fromentíno” a helyes forma és a különböző dialektusok használatában alakulhatott át „formentinora”. Ennek ténye pedig túl egyértelmű ahhoz, hogy cáfolni lehessen a szó „helytelen” használatát. Hibásnak nem tekinthető, hisz a nyelvi variációk gyakran lokális szinten, a dialektusok szerint változnak, ahogyan sok más olasz szó is.

Lássuk viszont a formentino kifejezés mai használatának komolyabb problémáját!

Manapság legtöbben a formentino szó hallatán a fawn színű Cane Corso különböző árnyalataira asszociálnak, amelyhez szürke maszk társul.

A régi, állattenyészetekkel kapcsolatos feljegyzésekben a „fromentíno” kifejezés nem utal semmiféle maszkra, ezt a melléknevet általánosságban a kutyák aranyló búza színére használták, a maszk színétől teljesen függetlenül.

Antonio Morsiani a méltán híres és szakmailag elismert feljegyzéseiben, – a „Comments on the Standard-ben” - a szőrzet színével kapcsolatban a következőt írja: „Az fawn színnel egyidejűleg mindig meg kell jelennie a maszknak, legyen az fekete vagy szürke.”

Így alátámasztva azt a tényt, hogy a szürke maszk nem „formentino” sajátosság.

Az okok kifejtése után elmondható, hogy a „fromentíno” szó a kutya aranyló búza színére utal és ezt az írásbeli formát kell a pontosnak tekinteni. Fontos megjegyezni, hogy a „fromentíno” színű Cane Corsohoz minden esetben maszk társul (fekete vagy szürke).

A „fromentínon” a fekete és a szürke színek többé kevésbé -domináns módon- megjelennek, de néhány poligenetikusan felerősítő hatás eredményeként a szőrszálak hegyén is előfordulhatnak. Különösen hosszabb szőr esetében látványos, ezzel egy nagyon különleges optikai hatást létrehozva, amelyet általában „sablenek” neveznek.

Meg kell jegyezni, hogy a genetika alaptörvényei alapján a „fromentíno” szín jelenlétében a maszk hiánya és a vörös orr jellegű pigmentáció megjelenése típusidegen jegyek és tenyésztési szempontból kerülendőek. Ezek a jegyek más fajták jellemzői, így a Cane Corso más fajtákkal való keresztezésére utal.

Szintézis:

×        a „fromentíno” a kutya aranyló búza színére utal, a maszk színétől függetlenül

×        helyesen „fromentínonak” írjuk és ejtjük, nem pedig formentinonak

×        a „fromentíno” színhez minden esetben fekete vagy szürke maszk társul

×        az orr színe megegyezik a maszk színével

 

Rothorm Jy Dream Don’t Say a Word (tulajdonos: Szabó Kárándi Lóránd & Pekker Éva) – „A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges.”

 

Rothorm Jy Dream Don’t Say a Word (tulajdonos: Szabó Kárándi Lóránd & Pekker Éva) – „A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges.”

 

 

A fül és farokvágás napjainkban.

A fajta történelmében a fülvágásnak komoly funkciója volt. A fülsérülés nem okoz közvetlen életveszélyt, de az állat életébe is kerülhetett, ha a súlyosan vérző fül elvakította a kutyát pl. nagyvad vadászat közben. Gyakorlatilag a fül- és farokvágás azt a célt szolgálta, hogy eltávolítsák a kutyának azon részeit, amit más állatok/emberek viszonylag könnyen fel tudtak volna használni önmagával, a kutyával szemben.

Ma a Cane Corsok javarészt a társállat szerepét töltik be, így kijelenthető, hogy a fül és farokvágás elvesztette eredeti funkcióját, ma már leginkább esztétikai szempontokat szolgál.

A tradicionális fül és farokvágás

A fülek levágására és a farok kurtításának hagyománya az ókorig nyúlik vissza és számos spekulációhoz és babonához kapcsolódik, amelyek közül sok a mai napig fennmaradt.

Az első farokkurtítás említése i.e. 450-ből származik, amikor egy bizonyos Alkibiadész levágta a kutyája farkát és ezzel felháborította az athéniakat.

Az ókorban úgy tartották, hogy a veszettség a pásztorkutyák farkának végén lakozik, és emiatt a kölykök farkát a 40. napon barbár módon eltávolították. A 12. dinasztia (Kr. e. 2000) egyiptomi falfestményein és egy Kr. e. 5. századi görög érmén is találunk vágott fülű kutyákat. A rómaiak levágták harci kutyáik fülét, és ugyanez a hagyomány élt a középkori Európában is. Úgy tartották, hogy a levágott fülű kutyák könyörtelenebbek, mint a vágatlanok.

Egy vágott kutya sokkal félelmetesebb, ijesztőbb megjelenésű, ami fontos tényező volt abban az időben. A vadászkutyák hagyományosan vágott farkúak voltak, amit azzal indokoltak, hogy egy le nem vágott farok komoly sérülést szenvedhet a vadászat során. Különleges helyet érdemelnek a történelemben a Közép-Ázsiából származó pásztorkutyák. A juhnyájakat a farkasoktól, medvéktől és más ragadozóktól védelmező kutyák az emberek nélkülözhetetlen segítőivé váltak. A fülek és a farok eltávolítását azért tartják szükségesnek, hogy a testrészek ne sérüljenek meg a ragadozóval való küzdelemben.

Az a nézet is elterjedt, hogy a hosszú lógó füleket meleg időben megtámadhatják a rovarok és a pásztorkutyák bozontos farkába is beleakadhatnak a bogáncsok, tövisek. Az igazsághoz legközelebb álló állítás azonban az, hogy a kutyák fülének kupírozásával és a farok levágásával az emberek figyelmeztették az idegeneket, hogy ez a kutya egy juhnyájat őriz. Úgyis lehetne mondani, hogy a fül és farokvágás eredetileg egyfajta „márkajelzés” volt, és a kutya egy bizonyos tevékenységi körhöz való tartozását jelezte. Egyes országokban például a nyájat őrző kutyáknak csak az egyik fülét vágják le. Az úgynevezett hegyi pásztorkutyák esetében azonban nincs egyértelmű sablon a fül és farokvágás tekintetében. A közép-ázsiai kutyáknak a fülük és a farkuk is le van vágva, a kaukázusi kutyáknak csak a fülük van levágva, az európai maremma juhászkutyáknak, kuvaszoknak, spanyol masztiffoknak pedig semmijük sincs levágva.

A kupírozás és kurtítás motívumai különösen Európa történelmében mutatkoznak meg. A modern értelemben vett kutyafajtákról csak a 19. század második felétől beszélhetünk, amikoris Anglia úgy döntött, hogy bevezeti a törzskönyvek vezetését. Egészen addig például a "pásztorkutya" szó csak azt jelentette, hogy az adott kutyát juhok őrzésére vagy terelésére használják. Voltak olyan esetek, amikor a juhászkutyák és például a pincserek ugyanabból az alomból származtak. Még a középkori Európában is voltak kutyákra kivetett adók. A Bornstedt-kutatás szerint 1736-ban Weimarban (Németország) rendeletet adtak ki, amely szerint a felismerés megkönnyítése érdekében az udvari kutyáknak le kell vágni a farkukat, a pásztorkutyáknak a fülüket, a mészároskutyáknak pedig a fülüket és a farkukat. Így állapították meg a köznéphez tartozó kutyák adójának összegét.

A Bernstedt által közzétett dokumentumok szerint tehát a kiskutyák elajándékozásakor vagy eladásakor a rendeltetésszerű használat biztosítása érdekében levágták a farkat és a füleket, mert a kutyaadó összegét e felhasználás alapján határozták meg. Az emberek nagyrészt írástudatlanok voltak, és a kutyán lévő "rovátka" az adóbevallást helyettesítette. Csak az arisztokraták vadászkutyáit kupírozták. Váratlan megerősítést találhatunk a híres orosz tudós, biológus és vadgazdálkodó, L. P. Sabanejev "A vadászkutyák" című kiemelkedő kinológiai munkájában.

Sabaneev írta: „A terror idején (az 1793-1794-es jakobinus diktatúrára utalva) a nemesekkel együtt a hosszúfülű kutyáikat is üldözték. A kutyák megmentésé érdekében radikális eszközökhöz nyúltak – a fülüket levágták, a farkukat megkurtították.”

Még egy bizonyíték: "A forradalom azonnal és véglegesen megszüntette a francia hercegek és nemesek nagy vadászállományainak létezését. A vadászkutyákat teljes kíméletlen kiirtásnak vetették alá és csak azok maradtak életben, amelyeknek nemesi származásukat nem eláruló fület vágtak."

D. D. Wood illusztrált természettörténetében (1853) ad némi támpontot arra, hogyan terjedt el a kupírozás gyakorlata: "A pásztorkutyák farka hosszú és bolyhos, de általában már fiatal korban eltávolítják, az elavult törvények miatt, amelyek nem ismerik el a kutyát pásztorkutyának és nem hajlandóak felmenteni a gazdáját az adó alól, ha a farka nincsen megkurtítva. Ez a törvény azonban gyakran saját célját képezi sok ember számára, akik szeretik a vadászatot és kevésbé törődnek a külsőségekkel és akik levágják agaraik farkát és pásztornak nevezve őket az adó elkerülésére.

1895-ben VII. Edward király kezdeményezésére Angliában törvényt fogadtak el, amely megtiltotta a fülek kupírozását. Ezt a tilalmat különösen a bullterrier tenyésztők fogadták fájdalmasan, mert a 20. század elejéig a bullterrierek fülét levágták. A farok kérdése azonban egészen a XXI. század elejéig nyitott maradt. Franciaországban pedig egészen az 1920-as évekig a bordeaux-i dognak is levágták a fülét, ami az akkori fotókon és rajzokon is látható.

A Cane Corso, a római harci kutyák közvetlen leszármazottja, a legközelebbi rokonához, a Mastino Napoletano-hoz hasonlóan rengeteg más mezőgazdasági fajtához hasonlóan átvette a kupírozás és a farokvágás ősi hagyományát. Ezt a fajtát hagyományos formájában ismertük és szerettük meg. Azt azonban nem mindenki tudja, hogy a Cane Corso Italiano fajta fellendítésében a teljesen vágatlan kutyák is részt vettek és nem minden rusztikus Cane Corso esett át a beavatkozásokon, amint azt számos fotó is bizonyítja.

Az egész XX. században a vágott kutya látványa mindennapos volt. A népszerű kutyafajták, mint a tradicionálisan vágott német boxer, dobermann, német dog, schnauzer, pincser, nápolyi masztiff és sok más fajta szigorú megjelenésével és emlékezetes sziluettjével hívta fel magára a figyelmet. A század végére azonban a vágás helyzete kezdett megváltozni.

A skandináv országok voltak az elsők, amelyek felhagytak a fül és farokvágással.

Napjainkban a világ helyzete olyan, hogy a vágott kutyák csak az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában, Kelet-Európa néhány országában, Oroszországban és Kínában vehetnek részt kiállításokon korlátozás nélkül. A vágás teljes betiltását Ausztrália, Görögország, Németország, Dánia, Belgium, Nagy-Britannia, Izrael, Norvégia, Finnország és Svácj támogatja.

Egyes országok engedélyezik a teljesen vagy részlegesen vágott kutyák kiállításokon való részvételét, feltéve, hogy a kutya például a vágási tilalom elfogadása előtt született, vagy olyan országban született, ahol a beavatkozás engedélyezett, vagy ha az orvosi okokból történt és a kutya tulajdonosa rendelkezik megfelelő állatorvosi igazolással. Egyes országok (pl. Németország) kivételt tesznek a vadászkutyafajták esetében, amelyek rendelkeznek munkavizsgával.

Számos kutyafajtára vonatkozó standard megváltozott a fül és farokvágás tilalma miatt. A Cane Corso standardben 2016-ban történtek változások. Annak ellenére, hogy egyes országokban már régóta nem vágják a Cane Corsot, mégis Olaszország a fajta bölcsője és törvényhozója, így sok tenyésztő számára előtérbe került a fül és farokvágás megtagadásának kérdése. Az új standard így szól:

Fülek: háromszög alakúak, közepes méretűek. Széles, jóval a járomívek felett tűzött. A fülek vágatlanok.

Farok: természetes, magason tűzött, tövénél széles. Akció közben magason hordott, de sosem visszagyűrűző.  

Az FCI által hivatalosan ismertetett változások magyarázatai:

Hivatkozva két korábbi, 2015.12.17-én (Dobermann) és 2016.1.4-én (Cane Corso) kelt kiadványunkra, az FCI Általános Bizottsága részletes tanulmányt készített arról a helyzetről, amely az érintett fajták származási országai által a standardok módosítása alapján módosított egyes fajtastandardok kiadását követően alakult ki.

Országok, ahol tilos vágott kutyákat kiállításon bemutatni: ebben az esetben -mivel az ország törvényei a legfelsőbb hatóság-, az FCI által jóváhagyott rendezvényeken nem áll módunkban a tradicionálisan vágott fajták vágott kutyáinak kiállítására.

Olyan országok, ahol nincsen tilalom a vágott kutyák kiállítására: ebben az esetben a tradicionálisan vágott fajták kutyái minden korlátozás nélkül kiállíthatók, akár vágottak, akár nem, az FCI által jóváhagyott rendezvényeken. A bírók nem tehetnek semmilyen megkülönböztetést a vágott és nem vágott kutyák között.

Ez az intézkedés a közzététel napjától 2024. december 31-ig érvényes.


Enzo Atison – cseh import kanunk, az Atison kennel negyedik generációs munkájának eredménye.

 

Enzo Atison – cseh import kanunk, az Atison kennel negyedik generációs munkájának eredménye.

 

 

A Cane Corso mozgásban

Igazán izgalmas nézni egy korrekt Cane Corsot mozgásban: a tömeg és a fodrozódó izomzat könnyedén siklik a hosszú, nyújtott ügető mozgásban. Statikusan impozáns, atletikussága erőt sugall, de mozgásban minden lépése kiegyensúlyozott, minden energiát hatékonyan, fáradtság nélkül használ fel. Mintha a vízen lebegne.

Ezzel szemben egy rosszul összerakott Corso mozgása zavaros. A háta görbül, a lépései rövidek és szaggatottak és a testét úgy kell forgatnia, hogy ne lépjen a saját lábára. Rövid hátával, meredek szögeivel és magasan hordott fejével a tehetetlenség képe.

Vannak egyszerű szabályok, amelyeket alkalmazhatunk a hatékony működés és a helyes Corso struktúra meghatározására.

Első szabály: A kutyának a lehető leghatékonyabban kell hasznosítania az energiát. Történelmileg a Corso korlátozott erőforrásokkal élt és dolgozott. Ezért a módszeresen megőrzött és növelt energia lehetővé teszi a Corso számára, hogy nagy tömegét könnyedén és kitartóan mozgassa.

Második szabály: Az energiának a kutya egyik végéből a másikba kell átmennie a mozgás létrehozásához. Az energia leghatékonyabb útja az egyenes vonal. Minden egyes alkalommal, amikor az energia irányt változtat -mint például egy kanyar- az energia egy része elvész. Minél több, minél szélsőségesebb az irányváltoztatás, annál több energiát használunk fel.

Példa: a kutya hátulsó részében keletkezik a hajtóerő, amelyet a kutya elülső részébe továbbít, hogy mozgást hozzon létre. A hátulsó részt ellökve előre irányuló lökést hoz létre. Ennek a tolóerőnek a legmesszebbmenő kiterjesztését nevezzük hajtóerőnek. A hátban keletkező energia a gerinc mentén tolódik előre. Ha az energia előre halad, és a felső vonalban mélyedésbe vagy púpra ütközik, akkor az energia elveszik, mert kerülő utat kell tennie. Ez az egyszerű megértés arra a felismerésre vezet, hogy a Corso számára a leghatékonyabb hátvonal a sík hátvonal. Az egyenes vonal a leghatékonyabb út két pont között.

Harmadik szabály: A Corso funkcióját és ezért felépítését tekintve "mindenre képes", multifunkcionális kutya. Nincsenek szélsőséges vagy speciális tulajdonságai. Ő az egyensúly megtestesítője.

Negyedik szabály: A legenergiahatékonyabb járás a megnyújtott ügető mozgás. Ez a Corso jármódja. A megnyújtott hosszú lépéseket jelent. Ugyanannyi energiára van szüksége a kutyának egy rövid, mint egy hosszú lépéshez. Minél nagyobb területet tud egy lépéssel megtenni a Corso, annál kevesebb lépést kell megtennie, így annál kevesebb energiát használ fel. A hosszú lépés energiatakarékosabb, mint a rövid.

Ötödik szabály: Ahhoz, hogy minimális energiaráfordítással ölelje át a területet, a Corsonak képesnek kell lennie a következő dolgokra:

×        Hosszú, kiegyensúlyozott lépéseket tenni.

×        A súlypontjának előre kell mozdulnia, a lendületet használva a tömeg mozgatásához. Ezt segítve a fejét nyugodt helyzetben előre szegezi. Megjegyzés a kiállítóknak: a Corso fejét nem szabad felemelni mozgás közben. A Corso akkor mutatja a legjobb járását, ha a feje előre van szegve és nem húzza fel a póráz a válla fölé. Ez korlátozott lépést eredményez.

×        A lábak a kutya alá kerülnek gyorsítás közben, hogy csökkentsék a súlyt, amelyet a kutyának minden egyes lépésnél a teste egyik oldaláról a másikra kell áthelyeznie. Az oldalirányú elmozdulás, helytelen a Corso esetében. Ez annak az eredménye, hogy a kutyának a teste egyik oldaláról fel kell emelnie a súlyát és át kell helyeznie a másik oldalra, mert a lábak túlságosan távol vannak egymástól a mozgásban ahhoz, hogy a súlyt egyenletesen szét lehessen osztani. A súly felemelése és áthelyezése minden egyes lépésnél hatalmas mennyiségű energiát emészt fel.

×        A lapocka és a medence szögének nyitottnak kell lennie a végtagok kinyújtásához.

×        A mozgás közbeni testhelyzet a lehető legaerodinamikusabb legyen. A farkat ugyanolyan alsó szögben hordja, mint a nyakát a mozgás közben.

Az egyensúly a Corso anatómiájának fontos része. Az egyensúly több dologra is utalhat. Az egyik a hátulsó rész tömege és az elülső rész tömege közötti összehasonlításra vonatkozik. A kiegyensúlyozott Corso elől erőteljes, hátul pedig rendkívül jól izmolt, így a kettő viszonylag közel áll egymáshoz. A nehéz elülső és könnyed hátulsó részekkel rendelkező Corso nem kiegyensúlyozott.

A kifejezés a lapocka/felkarcsont és a medence/combcsont közötti szög hasonlóságára is vonatkozik. Egy kiegyensúlyozott kutyának viszonylag azonos lesz a kapcsolódási szöge is.

A meredek vállak, a rövid felkarcsont és a meredek medence gátolja a kutya azon képességét, hogy kinyújtsa végtagjait és hosszú lépéseket tegyen.

A lépés hosszának hátul ugyanolyan hosszúnak kell lennie (térölelő mozgás), mint elől. A hosszú lépés befogadása érdekében a test arányaiban téglalap alakú. A rövid hátulsó rész arra kényszeríti a kutyát, hogy vagy kis lépéseket tegyen, vagy oldalra fordítsa a testét, hogy a hátulsó lábak ne lépjenek rá az első lábakra.

A hatodik szabály összefoglalja mindezeket: A Corso arra lett teremtve, hogy korlátozott erőforrásokkal sok feladatot végezzen el. A helyes típus, felépítés és mozgás ezt a célt tükrözi. Ha egy kutya olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely nem optimális a célnak megfelelően, az hiba.

 

Antiqua Fortis Fata Morgana

 

Antiqua Fortis Fata Morgana

 

 

Mit jelent a konvergencia

A koponya és az arcorri rész enyhe konvergenciája a Cane Corso egyik alapvető jellemzője. Ezek a vonalak az orrhegy csúcsánál találkoznak egymással.

A koponya tengelye nem vizuális, hanem képzeletbeli vonal, ami megnehezíti, hogy egy képzetlen szem helyesen helyezze el a fejen. Ez egy egyenes, a fejet metsző vonal, amely a nyakszirt (tarkó) közepének közelében kezdődik, áthalad azon a ponton, ahol az orrcsontok találkoznak a homlokcsontokkal, és az orrcsúcsnál találkozik a pofa tengelyével.

A konvergenciát befolyásoló egyik elem az arcorri rész hossza a fej hosszához képest. A túlságosan hosszú arcorri rész gyakran a pofa/koponya tengelyek párhuzamosságával és a nem eléggé kifejezett stoppal függ össze.

 

Betekintés a típusba

A Bibliában Ádám és Éva, a Cane Corso históriájában Basir és Babak. 

Az 1980-ban született Basir (és csíkos testvére Babak) aki a fajta fétisének számít, mivel őt használták a Cane Corso standard vizuális modelljeként és minden értelemben ő volt az első modern Cane Corso. 

Basir akkor jelent meg a színen, amikor a Cane Corsot határozott szándékú olasz rajongók kezdték népszerűsíteni, akik az 1970-es évek elején megkezdték az Olaszország Puglia régiójából származó, egyre fogyatkozó fajta rekonstrukciós folyamatát. A lenyűgöző fekete kutyaként ő képviselte az átmenetet a Corso szerelmeseinek egy kis csoportja által tett, megőrzésre törekvő tenyésztési erőfeszítések és a fajta hivatalos elismerése között az 1990-es évek közepén. 

A Basir alom, amelyet Giancarlo Malavasi tenyésztett, rokontenyésztés volt: az apja, Dauno (Aliot di Ortonova x Mirak), egy típusos fekete kutya volt, erőteljes, de atletikus testfelépítéssel, szoros előreharapással és kívánatosan nagy, erős és arányos fejjel. Dauno testvérét, Brinát, egy Picciut nevű kutyával (néha Pisciotto néven is említik, ami lefordítva nagyjából "kölyköt" jelent) párosították, így született Tipsi. Tipsi nagybátyjával, Daunoval visszapároztatva Basirt és a szintén meghatározó testvéreit hozta létre, köztük a csodálatos Bulan nevű kant.

Basir végül Fernando Casolino tulajdonába került, akinek gyermekkori kötődései voltak a Cane Corsohoz, emiatt nagyon aktívan részt vett a fajta rekonstruálásában. Ő volt az olasz fajtaklub, a S.A.C.C. egyik alapítója.

Basir minden szempontból méltó volt a hozzá fűzött dicséretekre és nagy reményekre. Apjához hasonlóan fekete volt, a marmagassága 64 centiméter, a súlya pedig 44 kilogramm. E mérsékelt méret mellett jó tartással, nagyon jó felépítéssel, valamint a helyes Corso fejtípushoz oly fontos, konvergáló síkokkal és rövidebb arcorri résszel rendelkezett. Egyszerűen fogalmazva, egy jól felépített kutya volt, amely úgy nézett ki, mint egy Cane Corso. Ő lett a fajta prototípusa.

Amennyi örömre adott okot a Basir alom, annyi frusztráció forrása is volt egyben, mivel a következő generációk nem tudták megismételni a magas minőséget, még rokontenyésztéssel sem, amelyre nagymértékben támaszkodtak a típus megállapításakor.

A sokat emlegetett alom mögött álló kutyák alapos vizsgálata előrevetíthette volna ezt a nehézséget. Ha hinni lehet a fényképeknek, az apai nagyszülők, Aliot di Ortonova és Mirak egyike sem volt olyan típusos, mint a fiuk Dauno, mégis ők voltak az a kombináció, amelyre Basirt és testvéreit vonaltenyésztettek. Így a Cane Corso tenyésztők átkának - a méret, a karakter és a fejforma változatossága - magvait elültették Basirral és társaival.

Érdekes elgondolkodni azon, különösen ma, amikor a Cane Corso fenotípusos válságon megy keresztül, hogy mi történt volna, ha a Corso génállománya lassan és egyenletesen növekedhetett volna, a típus megszilárdítása érdekében céltudatos, nyugodt vonaltenyésztéssel generációkon keresztül. Ha ez megtörtént volna, vajon a mai tenyésztőknek még mindig ilyen nehézséget okozna a magas minőségű és kiváló típusú kutyák következetes előállítása? 

Ehelyett az egyre népszerűbbé váló fajta a Basir utáni időkben a Cane Corso átkeresztezésre került az olyan fajtákba, mint a boxer és a bullmasztiff, a számok és az újjáépítés érdekében, majd pedig meg kellett küzdeniük a csalódást keltő ismételt leromlással, amit az elletőládákban találtak. A Basir generációhoz hasonlóan még a legtípusosabb Corsok sem biztos, hogy örökítik önmagukat, ehelyett sokszor újra viszont láttatják a mögöttük álló, zajos, zilált törzskönyvet. Beszéljünk ma bármelyik hozzáértő Cane Corso tenyésztővel és hallani fogjuk a jól ismert refrént a típus visszaszerzésére és átirányítására tett kísérletekről, mintha a fajta génállománya Christine kutyás változatává vált volna, amelyet láthatatlan kezek megszálltak és olyan területekre tereltek, ahová akarva-akaratlanul nem lépnének be. 

Mindezek mellett a borúlátás és a végzet mellett mi a jó hír, amit a Basir-sztoriból ki lehet hozni? Csak rá kell nézni. Egészséges felépítése és gyönyörű fejtípusa - beleértve a helyes síkokat és pofát, mint amilyennel sok őse nem rendelkezett - jelzőfényt kell, hogy jelentsen a mai rajongók számára.  Basir volt - és ma is az - a bizonyíték arra, hogy a modern Cane Corso létezik.


Luxury Guards Apocalypse – „Impozáns, atletikus, mezomorf felépítése eleganciát kölcsönöz számára.”

 

Luxury Guards Apocalypse – „Impozáns, atletikus, mezomorf felépítése eleganciát kölcsönöz számára.”

 

Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, kemény munkára van szükség. Basir és talán a még nagyobb mértékben típusos, de kevésbé ismert testvére Bulan, fontos alapkutyák voltak az úttörő tenyésztő Malavasi számára. Basir és Bulan vérvonala ma az olasz Dell'Antico Cerberus kennelben folytatódik, amely championok és világgyőztesek sorát hozta ki. Mint minden fajta esetében, a példaértékű, de korai kutyákból egységes típus kihozása sok generációnyi kísérletezést, elkötelezettséget és szigorú szelekciót igényel.    

- Folytatjuk -